A CloudFest második napja pihenő és karúszó nélkül mélytengeri viharba hajított: harminc, negyven évre előre jövendölünk, mesterséges intelligenciákkal birkózunk, kiborgot hallgatunk a színpadról, nano- és kvantumtechnológiákkal keltünk illúziót emberben és hallucinációt robotban.

hogyan ne legyen a felhőből vihar: bírjuk még az adatközpontokat?

A nap egyik központi témája az adatközpontok, a felhőalapú infrastruktúra töréspontjának keresése és a továbbfejlődés módja volt.

Zane Ball, a hosszú de leíró nevű Data Center Platform Engineering & Architecture alelnöke azzal kezdte a napot, hogy a modern adatközpontok illúzióiról beszélt.

“Illúziót teremtünk, akár a bűvészek” –  mondta arra utalva, hogy amíg modern világgazdaságunk, és  mindennapi életünk nagyrészt e létesítményeken alapszik, keveset beszélünk a korlátaikról.

Úgy teszünk, mintha az adatközponti kapacitás, a számítási teljesítmény, és persze az energiaellátás a végtelenségig, korlátlanul skálázható lenne, miközben egyre több eszköz és alkalmazás használja az infrastruktúrát.

Ball megidézte Moore törvényét, mely nagy vonalakban azt jelenti ki, hogy az integrált áramkörök összetettsége, és ezzel az elérhető számítási kapacitás körülbelül 18-24 havonta megduplázódik. Ez az elmúlt évtizedekben szinte hibátlanul működött.

Manapság már beleütköztünk néhány olyan apró korlátba, mint a fizikai törvények, de Bell és sok szakember szerint az olyan új technológiákkal, mint például a kvantumszámítógépek, rövid úton meg fogják kerülni ezt a problémát. Az Intel is például milliárdokat öl most a fejlesztésbe, és az évtized végére már egytrillió tranzisztoros eszközt szeretnének előállítani.

De ahhoz, hogy mindezt használni is tudjuk, növelni kell az energiahatékonyságot, a virtualizációtól az új folyadékhűtéses technológiákig bezárólag minden elérhetőt felhasználva.

Egy kisebb-nagyobb országgal ér fel a felhőipar lábnyoma

Mohamand-El Batal, a Seagate technológusa gyakorlatilag innen folytatta. Ő az adatok irányából közelített, pár konkrétummal: jelenleg úgy becsülik, hogy 2026-ra évente körülbelül 201 zettabyte adatot fogunk előállítani globálisan. Ha nem lenne meg, mekkora egy zettabyte, nos ez egymilliárd terabyte-ot jelent, míg egy terabyte 1024 gigabyte. 

A létrehozott és eltárolt adatok közötti szakadék viszont hatalmas, mert utóbbi csak 10% körüli (2021-ben 21 ZB körül lesz), de az adatközpontok még így is a globálisan termelt energia 4%-át eszik meg évente. 

Jeff Wittich, az Ampere vezető termékfejlesztője azt is elmondta, hogy a teljes károsanyag kibocsájtás 2,5-3,7 százalékáért gyakorlatilag a cloud computing tehető felelőssé.

Egy olyan világban, ahol teljes gőzzel zakatol a felmelegedés, egyre nagyobb probléma a vízhiány, a káros anyagok kibocsájtása, az adatközpontoknak radikálisan fejlődni kell ahhoz, hogy ne rontsanak láthatóan a helyzeten.

Ehhez nem csak arra lesz szükség, hogy az adatok töredezettségét csökkentsék, hogy a hatékonyságot ne a rendszerek stabilitása kárára növeljék, hanem szó szerint nanoszintű fejlesztésekre.

A fekete doboz, amibe nem látunk bele, avagy az AI nemlétező emberisége

A másik központi téma, mint mostanában minden létező technológiai, marketinges és gyakorlatilag bármilyen konferencián: az MI (avagy AI) lehetőségei, veszélyei és korlátai.

Szerencsére a CloudFesten színpadra lépők között szinte teljes az egyetértés azt illetően, hogy mik ezek pontosan. Azt senki sem tagadja, hogy az utóbbi időben a fejlődés nem csak látványos, de technikailag is lenyűgöző, – és épp ezért veszélyes, mert nem szabad készpénznek vennünk az eredményeit.

A leghosszabban erről Sandra Watcher, az Oxfordi Egyetem professzora beszélt, aki az MI-tematikát kutatja.

Ő érdekes oldalról közelítette meg azt a “fekete dobozt”, ami jelenleg az MI-k működését leírja. Ez a “fekete doboz” azért fekete, mert nem látunk bele, halandóként nincs elképzelésünk arról, hogy az input és az output között mi megy végbe. Sandra szerint viszont lényegesebb az, hogyan tudjuk befolyásolni az outputot, az eredményt.

Mondjuk úgy, hogy egy cég vagy szervezet beépít a folyamataiba egy algoritmust, és annak az eredményeire alapozva vesznek vagy nem vesznek fel embereket. Ha jelentkezünk egy állásra, és nem vesznek fel, akkor inkább az fog érdekelni, mit csinálhatunk másként következőre, mint hogy megértsük a folyamatot magát, amik –  bár úgy tűnhet – közel sem azonos dolgok.

És itt persze felmerül megint az a kérdés, hogy az MI-k egyrészt nem rendelkeznek forráskritikával. Az adat, amit megetetünk velük, amivel tréningezzük őket a döntéshozatalra, nekik a szent, megmásíthatatlan, egyetlen és objektív igazság. 

Másrészt persze nem rendelkeznek moralitással sem, tehát nyilvánvalóan helytelen, sőt káros adatok láttán sem kérdőjeleznek meg semmit – csak működnek a paraméterek mentén. Sőt, hallucinálnak, ami az új szakkifejezés arra a jelenségre, mint amikor egy ember “magabiztosan téved”, csak épp egy MI csinálja.

Hol lehet ez veszélyes?

Nos, mondjuk, ha egy világcég lecseréli a komplett HR-osztályát egy algoritmusra, amelyet a HR korábbi húsz évnyi működése, adatai alapján tréningeznek.

Mi van akkor, ha a korábbi, emberi HR-esek rasszisták vagy szexisták voltak, ha csak azért nem vettek fel jó szakembereket, mert mondjuk nők voltak, vagy külföldiek? A MI számára az, hogy X képesítéssel rendelkezik-e egy jelölt, ebben az esetben pontosan ugyanolyan adatpont lesz, mint hogy mi a neme vagy állampolgársága… 

Egyáltalán ki lehet a felelős azért, ha az algoritmus ezután a káros gyakorlatot folytatja? Ezek most még eléggé nyitott végű kérdések.

De ahogy Sandra Watcher röviden összefoglalta:

“It’s not the algorithm’s fault, it’s our fault.”

Kiborgküzdelem a mesterséges szervekért

Végül egy igazi kiborg állt a színpadra. Neil Harbisson egy nagyon ritka betegséggel, teljes színvaksággal született, de nem nyugodott bele.

Harbisson életéről nemsokára részletesen is beszámolunk, de lényegében azt találta ki, hogy a színeket egy, a fején hordott eszköz segítségével rezgésekké alakítja át, amit a koponyájában érezhet. Megtanulta, hogy mely színhez melyik rezgés milyen színt jelöl, és így egy idő után már pontosan tudta, mit “lát” maga előtt.

Ő gyakorlatilag egy államilag is elismert kiborg – mit jelent ez pontosan? Nos, a brit törvények szerint ha útlevelet készítesz, a fotón nem szerepelhet semmilyen elektronikai eszköz.

Harbisson viszont korán úgy döntött, hogy ő nem hordani akar egy érzékszervet, hanem be akar építeni magába egy újat, így némi küzdelem árán talált egy sebészt, aki hajlandó volt a koponyájába ültetni egy különleges antennát.

Pár hónap levelezés és huzavona után meggyőzte róla a brit bürokráciát, hogy a fotón szerepelhessen az antennájával, mert az nem elektronikus eszköz, hanem egy mesterséges szerv, amit amúgy nem is tudna “levenni” – vagyis de facto elismerték őt, mint kiborgot.

Harbisson alapítványa ma már több mint 300 kiborgot tömörít, akik a kiborgjogokért, a mesterséges szervek és érzékszervek elismertetéséért küzdenek. Van köztük, aki a talpával megérzi a közelgő földrengést, van, aki echolokációra képes, a denevérekhez hasonlóan, és van, aki megérzi az apró légnyomás- és páratartalom-változásokból, ha fordul az időjárás. És mindezt tényleg érzik – nem egyszerűen leolvassák egy kijelzőről.

Hasbissonnal zárni igazából tökéletesen jelképezte a CloudFest hangulatát: itt a radikálisan új, emergence technológiákat ünneplik a szakemberek. 

Senki sincs komolyan beijedve a mesterséges intelligenciától, kvantumszámítógépektől, hanem felhasználási és megoldási javaslatokat keresnek és fejlesztenek.

Még mindig ez az a közeg, ahol jól érezheti magát bárki, akit az érdekel, hogyan teszi a technológia jobbá, fenntarthatóbbá, élhetőbbé a világunkat.

Innen folytatjuk hamarosan a szerdai nap összefoglalójával.