Az elmúlt években többször is olvashattunk arról, hogy bizonyos országokban korlátozták egyes online felületek elérését, vagy épp a teljes internetet egyik napról a másikra lekapcsolták. Kiváló példa erre a közelmúltban történt mianmari katonai puccs, mely egyáltalán nem egyedi eset. 

Egyre többször tapasztalhatunk ugyanis példát arra a világban, hogy egy kormány ellehetetleníti polgárai számára, hogy hozzáférjenek az internethez. De mégis, miért, és főként hogyan lehetséges ez? Létezik-e egy hatalmas kapcsoló, mely lehetővé teszi a hatalom emberei számára, hogy egyik pillanatról a másikra elérhetetlenné tegyék a világhálón fellelhető tartalmakat? És vajon van-e olyan helyzet, amikor az internet korlátozása indokolható? 

Ha pedig igen, akkor kell-e attól tartanunk, hogy egy hasonló akció esetleg egyszer Európára, vagy akár az egész világra kiterjedhet? 

Ebben a cikkben megmutatunk mindent, amit tudnod kell arról, hogyan működik az internet vagy bizonyos netes szolgáltatások ideiglenes vagy tartós letiltása egy adott régión belül.

Miért akarná bárki korlátozni az internetet?

Az internet korunk egyik legtökéletesebb találmánya. Az elmúlt három évtizedben lényegesen leegyszerűsítette a kommunikációs folyamatokat, egyszerűbbé tette a kapcsolattartást, és lehetővé tette azt, hogy hangunkat akár a világ túlfelén élő emberek is meghallják. Miért akarná tehát bárki korlátozni ezt a csodálatos vívmányt, és az általa kínált, megannyi lehetőséget? 

Természetesen éppen azért, mert szeretné minimálisra szűkíteni a kommunikációs csatornák számát, ezáltal pedig az általa meghatározott keretek közé szorítani társadalmi interakciók lehetőségét.

Ennek tükrében nyilván nem meglepő, hogy az internet vagy bizonyos online szolgáltatások korlátozása leginkább a diktatúrákra, elnyomó hatalmakra, katonai fennhatóság alatt álló országokra jellemző. És habár itt nyugaton a többségünk számára elképzelhetetlennek tűnik, rengeteg olyan hely akad a világban, ahol már volt példa a net lekapcsolására, vagy épp jelenleg is folyik  bizonyos platformok és online csatornák erőteljes korlátozása, cenzúrázása. 

Közel-keleti és harmadik világbeli országok esetében akár már azt is mondhatnánk, ez bevett gyakorlatnak számít, és már-már rutinszerűen kapcsolják le az internetet vagy teszik elérhetetlenné a közösségi hálókat annak érdekében, hogy ilyen módon akadályozzák meg a tüntetések és zavargások szervezését, koordinációját.

Sokszor persze olyan hangzatos okokra hivatkozva, mint a közbiztonság védelme vagy az álhírek és téves információk terjedésének hatékony megelőzése.

Az internet lekapcsolása az elnyomó hatalmak egyik leghatékonyabb fegyvere

Sokakat váratlanul ért 2021. február 8-án a hír, mely szerint Mianmarban a katonaság elérhetetlenné tette az internetet azután, hogy az ország legnépesebb városában, Yangonban több ezren tüntettek a katonai puccs ellen és Aun Szan Szu Kji megválasztott kormányfő szabadon engedéséért. Eleinte csak a közösségi médiafelületek váltak elérhetetlenné azután, hogy az internetes és mobilszolgáltatók utasítást kaptak a puccsista kormánytól a Facebook, a Twitter és az Instagram blokkolására. Ez azonban nem akadályozta meg a tüntetőket a további szerveződésben. 

Tevékenységüket virtuális magánhálózatokra helyezték át, ennek következményeképp a katonai vezetés végül az internet elérését is korlátozta Mianmar egész területén. Akadt, ahol csak 50%-kal csökkent a lehetséges adatforgalom, máshol pedig teljesen elvágták a lakosságot a világhálótól. 

Ez a drasztikus akció már nem az első ilyen eset volt az országban. A 2013 óta érvényben lévő mianmari telekommunikációs törvény ugyanis lehetővé teszi azt, hogy nemzeti vészhelyzet esetén a kormány egy pillanat alatt elvágja a telekommunikációs csatornákat, és úgy tűnik, hogy az illetékesek szeretnek is élni ezzel a lehetőséggel.

Az ilyen jellegű beavatkozás azonban egyáltalán nem egyedi példa. Szudánban 2018-ban is hasonló eset történt, mikor valaki mobiljával élőben közvetítette a neten azt, ahogyan a milicisták békés tüntetők közé rontva vérontást rendeznek. Az akció 61 halálos áldozatot követelt, és várható módon országszerte rövid időn belül elszabadultak miatta az indulatok. Olyannyira, hogy a szerveződés megnehezítése és az újabb atrocitások nyilvánosságra kerülésének megakadályozása érdekében a hatalom egyszerűen fogta magát, és beszüntette az internetszolgáltatást az országban.

De ennél jóval korábbi példákat is említhetünk. Az egyiptomi kormány már tíz évvel ezelőtt, 2011. januárjában is bevetette ezt a módszert a másként gondolkodók elhallgattatására. Ebben az esetben nem volt nehéz dolga, hiszen a fő szolgáltató, a Telecom Egypt az állam tulajdonában áll, ami lehetővé teszi azt, hogy a kormány jelentős ellenőrzést gyakoroljon a nemzetközi telekommunikációs kapcsolatok felett, szükség esetén pedig gyakorlatilag pillanatok alatt állítsa le az Egyiptom és a világ többi része közötti adatforgalmat.

Az Access Now nemzetközi civil szervezet felmérésének 2016–2018 közti adatai szerint India, Pakisztán, Szíria, Törökország, Irak, Irán, Kongó, Etiópia, Csád és Egyiptom voltak azok az országok, ahol a kormány leggyakrabban folyamodott az internet lekapcsolásához. Ez egyrészt jól mutatja, hogy a kommunikáció ellehetetlenítése az elnyomó hatalmak eszköztárában egyre általánosabb gyakorlatnak mondható, másrészt pedig arra is rávilágít, hogy a gyakorlat a demokratikus országok esetében sem ismeretlen, lásd India példáját.

Az adatok szerint egyébként 2019-ben világszerte nem kevesebb, mint 33 országból 213 alkalommal rendeltek el hosszabb-rövidebb idejű internet-lekapcsolást, ami alapvetően aggodalomra ad okot. Hiszen tulajdonképpen azt mutatja, hogy ez olyan dolog, ami a világon bárhol, akár Európában, vagy a demokrácia fellegvárában, az Amerikai Egyesült Államokban is megtörténhetne. Vagy mégsem? 

Hogyan korlátozható egy teljes ország internet-elérése?

Amikor az internet szélsebesen történő lekapcsolásáról beszélünk, sokaknak egész biztosan egy jól őrzött páncélterem mélyén található, hatalmas, piros gomb jut eszébe, mely számítógépünk vagy okostelefonunk kikapcsológombjához hasonlóan hirtelen képes megszüntetni egy adott országban, vagy épp az egész világon a nethez való hozzáférést. A valóságban azonban természetesen a dolog ennél jóval bonyolultabban működik.

Az internethozzáférés korlátozása esetén jellemzően az adott ország kormánya a netszolgáltatóknak rendeli el azt, hogy korlátozzák a hozzáférést a hálózatukhoz. A hatalom lényegében tehát a vezetőség kezében van, azonban ők kizárólag a szolgáltatókon keresztül képesek cselekedni. Ilyen módon azonban letilthatnak bizonyos oldalakat és szolgáltatásokat, például a népszerű közösségi platformokat, de megtehetik azt is, hogy a sávszélességet korlátozzák, melynek következtében minden nagyon lassan, gyakorlatilag használhatatlan sebességgel fog betöltődni a végfelhasználóknál. 

De drasztikus esetekben akár a teljes net-elérést is lelőhetik. Az ilyen jellegű korlátozás érinthet akár egy várost, egy régiót vagy akár az egész országra is kiterjedhet. Erre a fentebb már említett esetek kiváló példát jelentenek.

A kormány internetirányítási képessége tehát leginkább attól függ, hogy milyen szinten tartja ellenőrzése alatt az internetszolgáltatókat. Bizonyos helyeken pedig a hatalom sokkal szigorúbban szabályozza őket, mint az európai országokban. Nem véletlen például, hogy Kínában az olyan platformok, mint a Twitter, a Facebook vagy a YouTube nem elérhetők, az állam pedig már többször blokkolta bizonyos régiókban a lakosok internet-hozzáférését rövidebb vagy hosszabb időre. Így a globális internet helyett az ország területén gyakorlatilag egyfajta saját, belső hálózat működik, mely saját szabályokkal, törvényekkel és korlátozásokkal rendelkezik.

De hasonló megoldási elven alapuló, saját internet kiépítésén dolgozik Oroszország is. Olyan központilag kontrollált rendszeren, mely lehetővé tenné, hogy „függetlenítsék” magukat a globális világhálótól, ami egyrészt egyszerűbbé tenné a korlátozásokat, másrészt azonban szavatolná azt, hogy az orosz internetes erőforrások a nemzetközi internet-hálózattól való függés nélkül is működőképesek legyenek.

Összességében tehát elmondható, hogy egy országban minél decentralizáltabbnak számít az internetszolgáltatás, annál kisebb az esély arra, hogy a kormány egyik napról a másikra elvágja a felhasználókat a világháló használatától. 

Éppen ezért a totális leállás az olyan helyeken, mint például az Egyesül Államok vagy az európai országok többsége, jelen pillanatban lehetetlen, hiszen az államnak nem csak egy vészhelyzet esetén használható „kikapcsoló gombhoz” nincs hozzáférése, de a piaci alapon működő internetszolgáltatók felett sem rendelkezik konkrét ellenőrzéssel.

Az internet egész világon egyszerre történő lekapcsolása tehát szintén elképzelhetetlen, hiszen egy hatalmas és összetett struktúráról beszélünk, melynek működéséért világszerte kormányzati és kereskedelmi szervek, valamint magánszemélyek milliárdjai felelősek. Nem létezik egyetlen olyan kapcsolódási pont sem, amelyen az összes adat átáramlik, így világszerte lekapcsolni vagy korlátozni a teljes mozgást elképzelhetetlen lenne. Az internetes protokollt ugyanis kifejezetten úgy tervezték, hogy az adatok valamilyen formában mindig megtalálják az utat maguknak, és ilyen vagy olyan módon, de eljussanak A pontból B-be.

Megemlíthetjük a mostanában rohamosan terjedő műholdas kapcsolatokat is. Arra azért még nem elégségesek, hogy komplett országokban helyettesítsék a földi vonalakat, azonban néhány tucat, vagy pár száz is elegendő lehet a hírek áramlásához. Az ellenőrzésük pedig különösen nehézkes a hatalom számára, ahhoz ugyanis nem elég nagyok a hozzájuk szükséges eszközök. A mai korszerű kapcsolatok sok borsot törhetnek az antidemokratikus rezsimek orra alá, ugyanis a sebességük lehetővé teszi akár komplett filmek feltöltését is. Ráadásul az nem valószínű, hogy bármelyik helyi kiskirály műholdakat merne leradírozni az égboltról.

Álhírek által gerjesztett társadalmi konfliktus: megoldás lehet-e az internet korlátozása?

Az érmének persze, mint mindig, ebben az esetben is két oldala van. Sokan az internetet, azon belül pedig a nagy tech cégek irányítása alatt álló platformokat teszik felelőssé az álhírek futótűzszerű terjedéséért, melyek sokszor komoly politikai befolyásoló hatással rendelkeznek. Ez a probléma pedig valós, hiszen a társadalmi diskurzus kávéházak helyett jó ideje az interneten zajlik. Az online médiának és a közösségi felületeknek egyre nagyobb szerepe van a közbeszéd és a gondolkodás formálásában, ami sokak szerint egyre komolyabb aggodalomra adhat okot.

Főként azért, mert a kommunikációs csatornák feletti közvetlen vagy közvetett uralom egyenes utat jelent a politikai manipuláció és az emberek tudatának hatékony formálása, befolyásolása felé. Az pedig, hogy egyre nehezebben tudunk különbséget tenni valóságos információk és megtévesztő álhírek között, valóban a társadalom erős polarizáltságához vezethet és aggodalomra adhat okot.

Kérdés azonban, hogy megoldást jelenthet-e erre bizonyos tartalmak cenzúrázása vagy különböző platformok részleges, esetleg teljes korlátozása? A válasz pedig az, hogy nagy valószínűséggel nem. Az ilyen irányultságú szabályozások ugyanis rendkívül könnyen válhatnak a hatalom öncélú eszközévé. 

A megoldást sokkal inkább az állampolgárok tudatos internethasználatra történő nevelése, a valóság ellenőrzésére való igény kialakítása jelentheti. Abban az esetben ugyanis, ha tudatos felhasználókat nevelünk, akik képesek arra, hogy kilépve a saját véleménybuborékukból megpróbáljanak a lehető legsokoldalúbban tájékozódni, és jobban vigyázni személyes adataikra, talán kevésbé van szükségünk arra, hogy egy központi hatalom megszűrje az online felületeken található tartalmakat, és megmondja azt, mi lehet káros számunkra és mi az, ami fogyasztható.