Sanyi kerékpárja végre jól van, a szerelő helyre pofozta. Hogy mi történt vele, azt az előző blogpostban elolvashatod.

Sanyi egyébként egy nagyon jó programozó, Java fejlesztő. Szinte bármit meg tud csinálni. A cégük mégsem szárnyal. Pedig szinte minden adott hozzá. Kiváló szakemberek, informatikusok alapították és egy jó pénzügyes kollégát is találtak, aki rendben tartotta a cég pénzügyeit. Szép kerek tervezés zajlik minden évben. De minden évben bosszankodások sora nehezíti az életüket.

A legutóbbi projektjük során is minden remekül haladt. Elnyerték a munkát, készítettek követelmény specifikációt, rendszertervet és a fejlesztés a terveknek megfelelően zajlott. A fejlesztők gyorsan dolgoztak, és a vezetők is elégedettek voltak azzal, amit láttak. Amikor elkészült a prototípus, és bemutatták a vevőnek – akkor tört le a bili füle. „Mi egyáltalán nem erre gondoltunk!”

De hisz a fejlesztés előtt háromszor átrágtuk – mondta Sanyi. Mindenki egyetértett abban, hogy mi fog történni. És végül mégis mindenki csalódott volt.

Mi volt a probléma? Egyszerűen mindkét fél más nyelvet beszélt. Másra gondoltak, amikor ugyanazokat a szavakat kiejtették. És a szoftver minősége nem azon múlik, hogy milyen zseniális, hanem hogy kielégíti-e az ügyfél igényeit. MEGFELEL-e arra a célra, amire az ügyfél használni akarja?

Ebben az esetben is látszik, hogy a MINŐSÉG az valójában MEGFELELŐSÉG-et jelent.

Sanyi cége azóta átállt agilis projektmenedzsmentre és Scrum jellegű módszereket használnak a fejlesztésekhez. Ennek a lényege, hogy szakaszokra bontják a teljesítést és időről időre visszaellenőrzik, hogy amit csinálnak, az megfelel-e az ügyfél elvárásainak.

De hol vannak itt a látens igények, kérdezheti egy szemfüles blogkövetőm. 🙂 Igen, ezzel még adós vagyok, de a következőben már tényleg arról fogok írni, hogy Sanyi hogyan barátkozott meg a látens igényekkel.